Hitler csodafegyverének elrablása: Így kaparintotta meg a brit hírszerzés a V–2-es rakétát

A Peenemünde elleni bombázástól a lengyel erdőkig

A Harmadik Birodalom 1936-ban kezdte meg a V–2-es (Vergeltungswaffe 2) rakéták fejlesztését Wernher von Braun mérnök vezetésével. A világ első modern ballisztikus fegyvereként számon tartott, mintegy 12,5 tonnás és 14 méter hosszú rakéta egytonnás robbanófejjel rendelkezett, hatótávolsága pedig elérte a 280 kilométert. Szuperszonikus sebessége és magas repülési pályája miatt a célpontul kijelölt városokban minden előzetes figyelmeztetés nélkül csapódott be.

A brit hírszerzés kezdetben keveset tudott a projektről. Bár 1939 előtt érkeztek szórványos információk hosszú hatótávolságú rakétákról, áttörést csak 1942 decembere hozott, amikor egy dán vegyészmérnök beszámolt egy Berlinben kihallgatott beszélgetésről. 1943-ban két elfogott német tábornok lehallgatott párbeszéde erősítette meg a fegyver létezését. Miután a szövetségesek 1943 augusztusában lebombázták a Balti-tenger partján lévő peenemündei kutatóközpontot, a németek keletebbre, a megszállt Lengyelországba helyezték át a teszteket. A Varsótól mintegy 240 kilométerre délre található Blizna erdei környezete ideális rejtést biztosított. A tesztbázist maga Adolf Hitler és Heinrich Himmler is meglátogatta.

Egy épségben maradt rakéta a Bug folyó mocsarában

A kísérleti indítások során a V–2-es rakéták jelentős része még a levegőben darabjaira hullott a Bug folyó közelében, a céltól nagyjából 320 kilométerre. A német hadsereg külön egységeket szervezett a becsapódási zónák átkutatására, ám a lengyel földalatti ellenállás igyekezett megelőzni őket.

A fordulópont 1944 májusában következett be, amikor egy tesztrakéta robbanás nélkül csapódott be a Bug folyó mocsaras partjába. Miután a német keresőcsapatok néhány nap elteltével feladták a kutatást, Tadeusz Jakobski hadnagy vezetésével a helyi ellenállók kihúzták a fegyvert a vízből. A Varsóból érkező szakértők szétszerelték a szerkezetet, az alkatrészeket pedig zöldségek alá rejtve, szekereken szállították a fővárosba, miközben az erdei utakon fegyveres partizánok kísérték a rakományt.

Elemzés a német tiszt gyanútlan lakásában

Varsóban Janusz Groszkowski fizikus professzor kapta feladatul az elektronikai alkatrészek elemzését. A Gestapo házkutatásaitól tartva az ellenállás úgy döntött, hogy a vizsgálatokat nem az egyetemi laboratóriumban, hanem egy gyanútlan német tiszt magánlakásában végzik el.

Az elektronikai egységeket éjszaka a tiszt saját bőröndjeiben rejtették el abban a szobában, amelyet a professzor munkájára rendeztek be. A művelet biztonságát a tiszt folyamatos megfigyelésével garantálták: a partizánok által irányított személyzet telefonon érdeklődött a tiszt ebéd- és vacsoraigényeiről, így Groszkowski pontosan tudta, mikor tartózkodott a tiszt a repülőtéri irodájában.

A Wildhorn III. akció: drámai felszállás a sárban

Az összegyűjtött alkatrészek és elemzések kimenekítésére Wildhorn III (más néven Most III) kódnéven szerveztek szigorúan titkos katonai akciót. 1944. július 25-én éjszaka a brit Királyi Légierő (RAF) egy pótüzemanyagtartályokkal felszerelt Dakota szállítógépe szállt le a Wał-Ruda falu melletti elhagyatott repülőtéren, amelyet német katonai egységek vettek körül.

A leszállást követően a partizánok 19 bőröndnyi V–2-es alkatrészt, műszaki tervrajzot és tudományos jelentést rakodtak be a gépbe. A rakomány berakodása után azonban a Dakota kerekei mélyen beragadtak a vizenyős talajba. A legénység és a partizánok kétszer is teljesen lepakolták a gépet, puszta kézzel kaparták ki a sarat, valamint deszkákat és szalmát helyeztek a kerekek alá. Amikor már a repülőgép felgyújtása és az evakuálás forgatókönyve is felmerült, a gép végül sikeresen felszállt.

A szövetségesek tanulságai és a fegyver elháríthatatlansága

A megszerzett szállítmány 1944. július 28-án érkezett meg Londonba. Guy Walters történész hangsúlyozta, hogy a teljes, 12,5 tonnás rakéta elszállítása lehetetlen és felesleges lett volna, ám a lengyelek aprólékos munkájának köszönhetően az összes lényegi komponenst sikerült Nagy-Britanniába juttatni.

A vizsgálatok kulcsfontosságú eredményt hoztak: kiderült, hogy a V–2-es nem rendelkezik távolról zavarható rádiós irányítórendszerrel. Ez a felfedezés rengeteg időt takarított meg a brit tudósoknak, mivel egyértelművé vált, hogy a csodafegyver ellen nem lehet elektronikai védelmi rendszert kiépíteni. A rakéta ellen az egyetlen hatásos védekezést a háború megnyerése jelentette. Alig hat héttel az akció után, 1944 szeptemberében az első V–2-es rakéták becsapódtak Londonban. Blizna tesztbázisát a szovjet Vörös Hadsereg 1944. augusztus 6-án szabadította fel.